Hangulatra hangolva – Kulcsár Szabó Ernő előadása a Bölcsész Akadémián

 

Kulcsár Szabó Ernő neve minden irodalomtudománnyal valaha foglalkozó ember számára ismerősen cseng, és végeláthatatlan publikációs listáját tekintve nem kérdés, hogy a pécsi Bölcsész Akadémia egyik kiemelt előadójaként kapott helyett az e féléves tematikában. A beszélgetés koordinátorának, Orbán Jolánnak, a modern irodalomtörténeti és irodalomelméleti tanszék docensének kezdő gondolataiból érezhettük, a bölcsészkarért és irodalom tanszékért valamikor sokat tett előadót tanár úrként köszöntötte újra a hallgatóság.

Előadásának témájául a hangulatot választotta, melynek hátterét az általa vezetett, még folyamatban lévő kutatás adta. Hogy hogyan történik a hangulat, ezt jártuk körbe az este folyamán, és Heideggertől Ottlikon át egészen Márai Szindbádjáig vezetett a gondolatsor, melynek fonalát ki-ki képzettségének és ráhangoltságának megfelelően tudta követni. Ottlik tollából származott az az idézet, amely mindenki számára megalapozta a hallottakat, miszerint a hangulat „kézzelfoghatóan és kifejezhetetlenül” ott van mindenhol. Heidegger is csatlakozik a hangulati diskurzushoz, és egy olyan alaphangoltságként kell felfognunk a jelenséget, mely minden tárgyi reflexiót megelőz. A kérdés már csak az, hogy ezzel mi mit tudunk tudományosan kezdeni?

Az alapos rá(néhol el-)hangolódás után eljutottunk a gyakorlati oldalához a hangulatnak, és Márai segítségével Krúdy Szindbádjának egy olyan interpretatív értelmével találkozhattunk, mely hangulatát tekintve  bizonyos szempontból eredetije fölé is emelkedik. Ahogy hallgattunk a különböző részleteket, világossá vált, hogy ha alaposan és hangulati szempontból közelítünk a szöveg felé, nehezen tudnánk úgy elmenni mellette, hogy az ne hasson ránk. Minden egyes szónak lehet hangulatkeltő hatása, így tele van nyelvünk és irodalmunk olyan kifejezésekkel, melyek különböző módon a látványra, a szaglásra, a hallásra, a tapintásra vagy az ízlelésre hívják fel figyelmünket.

Végezetül, hogy Kulcsár Szabó Ernő szavaival zárjam a megfogalmazódott gondolatokat: „az érzékek beszélnek, csak nem tudom, hogy hogyan fordíthatók az üzenetei”. Erre mi sem tudunk választ adni, de így, mindezek után nem kell csodálkoznunk többé, ha egy-egy vacsora szépirodalmi leírás után mi magunk is csak a ropogósra sült csirkecombra tudunk gondolni, ízlelőbimbóink krumplipüréért kiáltanak, szemünk előtt csillan meg a testes vörösbor a pohárban, és halljuk, ahogy az óra elüti a vacsorára hívó nyolcat. Mert ezt teszi velünk a hangulat – folyamatosan hangol bennünket magunkra és a külvilágra, csak észre kell vennünk a jeleket.